Kezdődött reggel a történet majdnem szokásosan, rohanósan, el kellett menni dokihoz, sürgős nem ér rá, szokás szerint utolsó pillanatban.. így szoktam. Készülődés gyerekek, készítése, és a kutyák meg csak nyüszögnek... nah ilyenkor nem szabad nekem kimenni mert tuti, h lesz új állat, pedig már van , nem kell több... illetve kéne de a felelős állattartásom ennyit bír el. Csak kimentem, látom, hogy az utcánkban egy szép német juhász kutya kóborol, és persze a sajátok nem szívlelik, egyre hangosabbak, ahogy a kutya közeledik. Nosza, ő biztos nem itt lakik, hiszen minden szomszédot ismerek, ismerem az állataikat. Kiviszem az utcára (a mi saját utcánkból) hátha keresi valaki, szépen megyünk le a kutymóval, fogom a láncát, persze biléta nincs rajta, végre kiértünk, mert az újdonsült barátomnak minden kutyát meg kell ugatnia, kiviszem, elengedem, hátha elindul hazafele, és láss csodát még egy van belőle... láthatóan ismerik egymást, a kutya ugyanolyan fajta, csak szuka... noh most mit csináljak? Kaptam némi fényt, hogy emlékeim szerint egy 500 méterrel arrébb van egy olyan telek ahol két ilyen kutya lakik, hátha ők azok, bár sok reményt nem fűzök hozzá, mert mintha azok egy kicsit sötétebbek lennének, de azért hátha... Persze nem oda tartoznak, és a kutyák semmi jelét nem mutatják honnan jöttek... csak lelkesen jönnek velem mindenhova... mit csinálja velük időre megyek, az utcán nem hagyhatom őket, az enyémek tuti megőrülnének ha hazahoznám őket, és ebben a hőségben nem tenne jót egyiküknek sem az izgatott órákon át tartó rohangálás, így minden reményemet az újdonsült szomszédomba vetettem, hogy hátha ő megtűri őket pár óráig amíg visszaérek, és akkor rendezem a sorsukat, bejárom a környéket stb, de most rohannom kell. Szerencsére rugalmas a csaj és nem esett hanyatt amikor megjelentem nála a két kifejlett szép nagy német juhásszal, mondta: oké legyenek itt amíg visszaérsz, én persze ígértem fűt-fát-bokrot-virágot, hogy csak pár órára lesznek ott a kutyák, csak semmi jövőképem nem volt, ha visszaérek és nem lesz meg a gazda mihez kezdek velük... Szerencsére a történet jól végződött, meglett a tulaj, rutinos elvesztő már... nem nyugodtam meg a kutyák sorsa felől... csak abból a szempontból, hogy nem kell majd a páromnak bejelentenem a család gyarapodását, mert folyamatosan az visszhangzott a fejemben amit mondott: Utcára nem kimenni, ha mégis akkor kóbor kutyát, macskát, egyebet, nem hazahozni... hiába csak így enged el itthonról, ha ezt megígérem... bár jelen esetben a kutya jött hozzám, ez biztos felmentő körülmény lett volna.

Köszönet azoknak akik segítettek felkutatni a tulajt, és persze hála a bevállalós szomszéd csajnak aki a babája, és friss ismeretségünk ellenére elvállalta a két vadidegen kutya elhelyezését arra a pár órára amíg távol voltam.